2017. augusztus 12., szombat

Feltámadás II. rész

Sziasztok! Itt is van a Feltámadás második része, egy héttel az első után. Ezt a rendszert szeretném bevezetni a bejegyzéseket illetően: minden szombaton teszek majd ki egy új részt. Jó olvasást kívánok az e hetihez! :)

 Két hét telt el Jane Pearce feltámadása óta, és a kedélyek már lecsillapodtak; az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Elizabeth-nek többé nem kellett nővérét ápolnia, így visszatérhetett legkedvesebb tevékenységéhez, a semmittevéshez. Mr. Pearce is hamar elfelejtette a megrázkódtatást, és idejét ismét a papírmunkának és a különböző üzleti megbeszéléseknek szentelte. A cselédek is könnyen túltették magukat a történteken; kitakarították a betegszobát, kimosták az ágyneműket, és többet nem is gondoltak fiatal úrnőjük betegségére.
 Volt azonban két ember, aki nem tudta kitörölni emlékezetéből azt a hideg, viharos délutánt. Wade első, reggeli gondolata mindig Jane volt, sötét szeme, a keze érintése az arcán, és ez az emlék egész nap kísértette volna, ha nem menekül előle a munkájába. De hiába, amikor este álomra hajtotta a fejét, a jelenet újra és újra lepergett előtte, és egy idő után már nem is küzdött ellene.
 Jane sem tudta elfelejteni az orvost, aki visszahozta őt az életbe. Az ő napjai nem voltak tartalmasak, nem volt munkája, ami elvonta volna a figyelmét, így szinte minden ébren töltött percében Wade-re gondolt. Makacsul próbált küzdeni emlékei ellen; órákon át ült a zongora mellett, de csak minden második alkalommal ütötte le a helyes billentyűt, képtelen volt figyelmét a kottán tartani. Könyveket olvasott, de agya minden szereplőt Wade alakjaként festett meg. A kézimunkával inkább nem is próbálkozott. A második hét végére már felhagyott azzal, hogy kiverje a fejéből az orvost, és sokszor csak ült az ablakban, nézett kifelé, és a feltámadása utáni első perceket játszotta le magában.
 Egyikük sem tudta, hogy mitévő legyen. Tanácstalanul álltak a kialakult helyzet előtt. Egy vágyuk volt csak: hogy viszontlássák egymást, ha csak egy pillanatig is. De ez a gondolat számos kínos kérdést vetett fel bennük. Mi történne akkor? Mit mondanának egymásnak? Vajon a másik mit érez? És ha kölcsönösek is az érzelmeik, mire mennek már vele? Noha társadalmi pozíciójukban nincs is akkora különbség, Jane már férjes asszony volt. Igaz, férjét szülői kényszerre választotta magának, már nem szakadhat többé el tőle – mellette kell maradnia, amíg a halál el nem választja őket egymástól. És ez valószínűleg még egy darabig nem fog bekövetkezni.
Így hát jó ideig nem történt semmi. A fagyos tél lassan napsütéses tavasszá enyhült, a nappalok hosszabbak lettek, a felolvadt földből virágok nőttek. Hosszú hetek, hónapok teltek el, és a szerelmesek még csak nem is hallottak egymás felől. Mindkettejüknek meggyőződése volt, hogy egyedül vannak érzéseikkel. Hiszen el kell ismerni, bolondság volt az egész: alig pár percet töltöttek együtt, az alatt pedig egy szót sem váltottak. Nem is ismerték egymást. Hogy is lehetne ez szerelem? 
Akármi is volt az érzelem, ami nem hagyta elhalványulni az emlékeket, végül ismét összehozta Wade – et és Jane – t. A lány volt az, aki megtette a következő lépést. Egy tavaszi délutánon átsétált az orvoshoz, és bekopogtatott az ajtaján. Mikor Wade kinyitotta az ajtót, alig tudott magához térni döbbenetétől. Alighogy úrrá lett meglepettségén, rögtön zavarba jött Jane jelenlététől.
 - Mrs Pearce… minek köszönhetem váratlan látogatását? – bökte ki végül.
 - Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, amit értem tett – mondta Jane. – Feltételezem, a férjem jól megfizette magát szolgálatáért cserébe, de én szükségét éreztem, hogy személyesen mondjak magának köszönetet. Nem is értem, miért halogattam ilyen sokáig.
 Wade csak bólogatott a nő szavait hallgatva, zavarában az inge ujját babrálta. Próbált nyugodtnak tűnni, de ez nehéz volt a felszín alatt viaskodó érzelmei miatt: egyrészt majd’ kicsattant az örömtől, hogy viszontláthatja Jane – t, másrészt viszont úgy érezte magát, mint akivel savat itattak. Minden erejével azon volt, hogy elfelejtse a lányt, aki sosem lehet az övé, mire az váratlanul bekopogtat az ajtaján.
 Jane valamivel nyugodtabb volt, legalábbis ami a látszatot illeti. Persze az ő lelke is háborgott a találkozástól, a gyomra mintha összezsugorodott volna, a vére száguldott az ereiben, és a szíve olyan hangosan vert, hogy biztosra vette, a férfi is hallja. De máskülönben semmi jelét sem mutatta annak, milyen hatással van rá a találkozás. Az ő ujjai nem babráltak semmivel, a hangja nem remegett, nem pirult el, arcvonásai nyugodtak maradtak. Régóta készült már erre a találkozásra, végiggondolta, sőt, útközben még be is gyakorolta mondandóját.
 Egy fél percig néma csöndben álltak egymással szemben, amíg Wade a megfelelő szavakat kereste. Majd, mikor észrevette a beállt, kínos csendet, végül is megszólalt:
 - Kérem, emiatt igazán felesleges volt ide fáradnia. Csak a munkámat végeztem.
 - A látogatásom talán valóban felesleges lenne, ha csak egy megfázás miatt kezelt volna engem mondta Jane, még mindig teljesen higgadtan. - De maga az életemet mentette meg. Doktor, ha maga nincs, a huszonnegyedik évemet már a síromban fekve töltöm be; meghaltam volna úgy, hogy azt sem tudom igazán, mi az élet. Nem lehetek elég hálás önnek azért, amit tett.
 - Hát… Örömmel tettem – bökte ki végül Wade, majd rámosolygott Jane – re. Attól tartott, hogy talán erőltetettnek, zavartnak fog tűnni, de ajkai teljesen természetesen húzódtak mosolyra, amitől a lány szintén felderült. A feszült hangulat oldódni látszott.
 - Nem jön be esetleg egy pár percre? Ha már ekkora sétát megtett, pihenjen kicsit, mielőtt visszaindul – javasolta az orvos.
 - Biztos nem zavarom? Nem dolgozik éppen? – kérdezte Jane.
 - Nem, jöjjön csak nyugodtan.
 Azzal beengedte a lány a házba, majd ő is belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Jane ámulva nézett szét maga körül. Wade háza kicsi volt, csak egy szintes, de belül sokkal tágasabb, mint azt külsőre akárki is gondolta volna. A bejárati ajtó egy hosszú folyosóra nyílt, amit jobb oldalt egy fal határolt, bal oldalán pedig oszlopok sorakoztak, határt képezve egy tágas könyvtárszoba és a folyosó között. A falon két, ajtó nélküli boltív helyezkedett el egymás mellett, az egyik a konyhába, a másik a dolgozószobába vezetett; a folyosó végén lévő ajtó mögött pedig Wade hálószobája volt. Könyvtárszobának szinte minden falát magas polcok borították, az egyik sarokban egy cserépkályha állt, nem messze az ablaktól.
 Ami azonban felkeltette Jane figyelmét, nem más volt, mint a folyosó falát borító festmények. Kétségkívül lenyűgöző képek voltak. Az egyik képen vad hullámok csapódtak tengerparti sziklákhoz. A következőn egy nő sétált az őszi erdőben, a lehullott levelek közt; haján megcsillant a fák ágai közt beszűrődő napfényt. A falon láthatóak voltak továbbá képek egy árnyékba borult völgyről, egy zátonyra futott hajóról, melynek vitorláit már elszaggatta az idő, és végül egy tarka virágokkal tarkított mezőről. Jane álmélkodva nézte végig őket.
 - Lélegzetelállító képek, mondhatom. Hogyan tett szert rájuk? – érdeklődött.
 - Az apámtól örököltem őket. Rajongott a festészetért, sosem sajnálta rá a pénzt. Jómagam is mindig örömömet leltem a művészetekben, bár sajnos kevés tehetséggel áldott meg a sors… Az apám tudta, mekkora boldogság számomra, ha ezeket a képeket tanulmányozhatom, így még a halála előtt nekem ajándékozta a kedvenceimet – mesélte Wade.
 - Mikor készültek ezek? – kérdezte Jane.
 - Van, amelyik még a századforduló körül, és van, amelyiket külön apám kérésére festették.
 - Gyönyörű képek – mondta a nő, még mindig ámulva.
 - Igen, valóban jó rájuk nézni. De szerintem egy képet akkor láthatunk igazán szépnek, ha átlátunk rajta. Ért engem?
 - Úgy érti, ha tisztában vagyunk a jelentésükkel?
 - Igen. Mert hiába látunk szépnek egy képet, ha az igazi jelentését képtelenek vagyunk felfogni, vagy ha meg is értjük, idegenkedünk tőle. Egy kép a mögöttes tartalommal együtt teljes, és ha azt nem szeretjük, magát a képet sem tarthatjuk igazán különlegesnek. Egyet ért velem?
 - Teljes mértékben – bólogatott a lány, majd elgondolkodva hozzátette: - Azt hiszem, ez az emberekkel is hasonlóan van.
 Egy pár percig hallgatva, csendben álltak egymás mellett, nézték a képeket, és azon gondolkodtak, hogyan vehetnék fel ismét a beszélgetés fonalát. Végül Jane törte meg a csendet.
 - És pontosan mit is szimbolizálnak ezek a képek? Vannak sejtéseim, de nem vagyok teljesen biztos… mesélne nekem róluk?
 - Örömmel! – vágta rá az orvos. – Bár, ami azt illeti, én is csak találgatni tudok. Az apámmal sokat beszélgettünk ezekről a képekről, és sosem értettünk egyet a jelentésükről. Ha megengedi, a saját elképzeléseimet osztanám meg önnel.
 - Persze, csak tessék. Kíváncsi vagyok, mennyiben tér el a véleményünk – mosolygott a lány, mire Wade belekezdett a műelemzésbe:
 - Szóval, itt van rögtön ez a viharos tengerpart – mutatott arra képre, ahol a hullámok a szirteket ostromolják. – Nekem mindig az emberi lelket, az érzelmeket juttatja eszembe. A háborgó érzelmek hozzácsapódnak a lélekhez, ostromolják, de az szilárdabb és ellenállóbb, minthogy az érzelmi viharok komoly kárt tegyenek benne. Talán csak akkor, ha a vihar túl sokáig tart…
 - Mennyire sokáig?
 - Hosszú évekig egyfolytában. Ha a zord hullámok oly sokáig támadják a part szikláit, legyen akármilyen szilárd az a szikla, a hullámok előbb-utóbb nyomot hagynak majd rajta. Akármilyen erős is az emberi lélek-ha az érzelmek szűnni nem akaró viharának van kitéve, az előbb vagy utóbb meglátszik majd rajta.
 - Igaza lehet – mondta eltöprengve Jane. – Egyet kell, hogy értsek önnel. És mit gondol erről a festményről?
 - A fák közt sétáló nőről? Látja, ez mindig kemény dió volt számomra. Lássuk csak… ugyebár ez egy őszi erdő, az ősz pedig az elmúlás évszaka. A nyári meleg lassan téli fagyra vált, a levelek elhalnak. Ez a nő még egészen fiatal, de nem lesz az örökké; lassan megöregszik majd, és az ő élete is elszárad és elenyészik, akár a falevelek ősszel. Ennek az ígérete már a képen is ott van. Nézze csak meg ott, ahol a nap megcsillan a haján! A barna fürtök közt már látni is néhány ősz hajszálat.
 Mindketten közelebb hajoltak a festményhez, és Jane csakhamar észrevette, hogy az orvosnak igaza van. A ránézésre harmincas éveiben járó asszony gesztenyebarna hajzuhatagát fehér szálak tarkították.
 - Milyen érdekes. Ha nem mondja, észre sem veszem azokat az ősz hajszálakat.
 - Talán maga az asszony sem vett róluk igazán tudomást, már amennyiben valaha is létezett.
 - Ezt hogy érti? – értetlenkedett Jane. Wade vállat vont.
 - Az ember általában észre sem vesz magán a változásokat, mert azok lassan történnek. Ha minden nap tükörbe nézünk, folyamat közben látjuk az átalakulást, nem is igazán törődünk velük. Aztán egyszer csak eszünkbe jut, milyenek is voltunk tíz – tizenöt évvel korábban, és akkor rádöbbenünk, hogy az öregedés nem csak legenda.
 Jane megborzongott, és ösztönösen saját hajfonatát kezdte babrálni, azon gondolkodva, látott – e már valaha ezüstös szálakat a feketék közé vegyülve. Wade elnevette magát.
 - Nyugodjon meg, kedves, nem gyakori, hogy az ember már huszonhárom évesen őszülni és ráncosodni kezd. Javaslom, haladjunk tovább a képekkel!
 Jane zavarában elmosolyodott, és szemügyre vette a következő képet, amely az esőfelhőktől elsötétített völgyet ábrázolta.
 - Erről mit gondol? – kérdezte.
 - Ez maga a megtestesült szomorúság. Az egész képnek olyan komor az atmoszférája… de ez nem tart örökké. Igaz, a festmény által mutatott jelenet sosem fog változni, de a valóságban azok a felhők egy zápor után eloszlanának, és az ég újra kék lenne, a nap pedig ragyogna a völgy felett. Általában a szomorúság is így működik. Sötétbe borít mindent, de ha kitombolta magát, akkor el is múlik, és az élet megy tovább. Ez a kép – itt a virágos mezőre mutatott – pontosan ennek a helyzetnek az ellenkezőjét mutatja be. A rét virágba borult a nyári ég alatt, de a virágok előbb utóbb elhervadnak majd, és a nyár sem tart örökké. Az egész kép boldogságot sugároz, de a boldogság sem maradandó.
 - Egy képe kihagyott – szólt közbe Jane, majd a zátonyra futott hajóra mutatott.
 - Igaza van. Ez a kép a legkomorabb mind közül. Azt hiszem, ilyen, amikor egy rég halott ember a feledés homályába vész. Ezt a hajót itt, az Isten háta mögött érte a vég, és soha, senki sem talált rá. Végig kellett szenvednie keserű haláltusáját a vad vizeken, majd teljesen elfeledték és magára hagyták, hogy egyedül omladozzon itt az idők végezetéig. Így jár mindenki, hacsak nem hagy hátra valakit, aki életben tartsa emlékét. Egyébként egyszerűen elfeledik, és kiszolgáltatják az enyészet kényének-kedvének.
Pár percig hallgatagon nézték a hajóroncs képét, aztán Jane így szólt:
 - Azt hiszem ezek a képek mind köthetők egymáshoz. Mármint ha a jelentésüket nézzük.
 - Ezt hogy érti, Mrs Pearce?
 - Életünk során szomorú és boldog idők váltják egymást; természetesen egyik sem tart örökké. A boldogság mindig véget ér, de a bánat is eloszlik idővel, hogy átadja a helyét a szebb időknek – magyarázta, közben a borús völgyre és a virágos mezőre mutatva.
 - Így váltakoznak a jó és rossz időszakok életünk során; örökös körforgás. Ez az örvény persze a lelkünket is elfárasztja, elkoptatja idő közben – itt a viharos tengerpart felé intett -, és annyira lefoglalnak minket az életünk jó és rossz fordulatai, hogy észre sem vesszük, de lassan megöregszünk és elmúlunk – az őszi erdőben sétáló nő képére mutatott.
 - Végül pedig meghalunk, és hacsak nem tettünk valami igazán jelentőset életünk során, az emlékünk idővel feledésbe merül – itt a hajóroncsot ábrázoló festmény felé intett. Wade lenyűgözve hallgatta.
 - Tudja, én egész életemet ezek mellett a képek mellett éltem le, de még sosem néztem őket ilyen szemszögből – mondta álmélkodva. – Maga pedig már elsőre így felfedezte a közöttük lévő összefüggéseket. Bámulatos!
 Jane kicsit zavarba jött, és lesütött szemmel elmosolyodott. Mielőtt a csend kínossá vált volna, az orvos teával kínálta vendégét, aki ezt visszautasította.
 - Ideje volna visszaindulnom – motyogta a nő, miközben az ajtó felé indult.
 - Talán valami sürgős dolga van? – kérdezte Wade mosolyogva. Jane némi gúnyt vélt felfedezni a hangszínében, és ebből arra következtetett, hogy a férfi tökéletesen tisztában van vele, milyen üresek és eseménytelenek is igazából a napjai. Ha erre gondolt, kellemetlen érzés fogta el, és inkább a lábuk alatt nyújtózó szőnyeg mintáit kezdte tanulmányozni.
 - A férjem hazavár. Azt mondtam neki, csak egy kis sétát teszek a faluban, de úgy elrepült az idő, már biztos aggódik.
 - Kétségkívül – helyeselt Wade, és hangjából Jane megint gúnyolódást vélt kihallani. Ezt már nem bírta elviselni, és sarkon fordulva az ajtóhoz lépett, amit az orvos kinyitott neki.
 Ekkor találkozott a tekintetük: a ragyogó zöld pillantást elnyelte a sötétbarna szempár, és erről mindkettejüknek eszébe jutottak azok az első percek, Jane feltámadása után; az, amit akkor éreztek, amikor tekintetük először fúródott a másikéba, az érzés, ami akkor támadt fel bennük, és az óta sem csillapodott. Ahogy ott álltak, egymás szemébe nézve, az idő mintha megállt volna, de egyikük sem bánta. Mindketten ugyanarra gondoltak: hogy bár örökre így maradhatnának. A gondolataik elhomályosultak, a pillanat varázsa minden mást kitörölt fejükből. Egy vágyuk volt csak abban a pillanatban: a másik arcának minden apró részletét elraktározni az emlékezetükben. A sávokat a másik íriszében, a homlokukba lógó hajszálakat, a szemöldökük vonalát. Egy képet a másikról, tisztán az agyukba égve; egy részletet a másikból, amit soha, senki sem vehet el.
 De a pillanat, mint mindig, most is elszállt. Nem is tartott igazán sokáig – néhány másodpercig csupán, de mindkettejüknek egy örökkévalósággal ért fel, és cseppet sem sajnálták. Az sem lett volna számukra elég, ha az idők végezetéig nézik a másikat.
 - Örülök, hogy meglátogatott – nyögte ki az orvos kiszáradt torokkal.
 - Semmiség… igazán, ez természetes volt, mindazok után, hogy… - a nő zavart hebegését az utcáról érkező kiáltás szakította félbe.
 - Jó napot, doktor úr! – Elizabeth volt az. A falu másik vége felől jött, egyik karján kosárral, másik kezével az orvosnak integetve. Mikor meglátta a nővérét, összeráncolta a szemöldökét. – Jane? Hát téged mi szél hozott ide?
 - Én csak… eljöttem megköszönni Wade doktornak mindazt, amit értem tett – mondta Jane, még mindig bizonytalan hangon. Kisietett a házból, a húgához, akinek figyelmét nem kerülte el kivörösödött arca, remegő keze, és általános zavara.
 - Viszlát, Mrs Pearce – mondta az orvos.
 - Viszlát, doktor úr – búcsúzott a nő, majd húga oldalán elindultak hazafelé.
 Séta közben izgalma lassan csillapodni kezdett, szívverése, légzése is nyugodt ritmust vett fel. De még mindig feldúlt volt, csak máshogy. Ahogy a háztól távolodva józan esze visszatért, számba tudta venni gondolatait, régi érzéseit, és az újakat, amiket a találkozás váltott ki belőle. Pár perc alatt végiggondolt mindent, és rádöbbent, milyen reménytelen helyzetbe keveredett.
 - Minden rendben, Jane? – kérdezte Elizabeth.
 - Persze, semmi baj – felelte automatikusan a lány, majd csendben, nehogy a húga meghallja, hozzátette – De azért szívesebben lennék halott.
Wade még sokáig állt az ajtóban, a két nő után nézve, azt remélve, hogy Jane visszafordul, hogy még pár másodpercig tanulmányozhassa azt a fájdalmasan tökéletes arcot – de erre nem került sor, és a két alak végül eltűnt a szeme elől. Akkor bement a házba, lerogyott a legközelebbi székre, arcát a kezébe temette, majd a hajába túrt, és szinte öntudatlanul suttogta:

 - Istenem… bár lennék inkább halott. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése