2017. augusztus 5., szombat

Feltámadás I. rész

Sziasztok! Mint mondtam, még ezen a héten közzéteszem egy saját írásomat. Végül a Feltámadás című történetem mellett döntöttem, amin már jó ideje dolgozok. Több részletben osztom majd meg, mivel eddig 17 oldallal vagyok kész és még közel sem végeztem. Elöljáróban annyit ismertetnék a történetről, hogy a XIX. századi Angliában játszódó romantikus történet, amelyet egyik kedvenc együttesem, a HIM egy bizonyos száma ihletett. Jó olvasást kívánok hozzá! Jelezzétek ha tetszett, meg azt is, hogy ha nem ;) 


A férfi sietve haladt végig a falu egyetlen utcáján. Minél gyorsabban oda akart érni a házhoz, de útját megnehezítette a jeges szél, amely hideg havat fújt az arcába. A hópihék olyan sűrűn keringtek a levegőben, hogy már látni is alig tudott tőlük, és kétségbeesés járta át a gondolatra, hogy talán nem is jó irányba halad. Végül a fehérségben kirajzolódott előtte egy öreg fa sötét, vaskos törzse, és így megkönnyebbülten nyugtázhatta, hogy jó helyen jár, innen már nincs messze az úti célja. Még pár percig haladt előre, a hóviharban, majd kinyújtva a kezét, végre elérte a birtokot határoló fal egyetlen bejáratát, a széles, magas kaput, melyet nyitva hagytak neki. Már várták.
Belépett kapun, belökte maga után, majd átsietett az előkerten, és bezörgetett a ház ajtaján. Egy cselédlány nyitotta ki azt, és gyorsan betessékelte.
- Maga aztán jól átfagyhatott! Micsoda szörnyű idő. Adja a kabátját, ki kell terítenem, hogy megszáradjon, mire végez. Adja a kalapját is, az is csupa hó, ha elolvad, teljesen elázik!
A férfi tiltakozás nélkül átnyújtotta a ruháit. Alighogy a cseléd elsietett velük, már meg is jelent a ház ura, arcán aggódó kifejezéssel; amint meglátta a férfit, rögtön dőlni kezdett belőle a szó:
- Wade doktor, hát megérkezett! Azt hittem már sosem ér ide. Mi tartott ennyi ideig? Tudja mit, ne is mondja, most nem érünk rá erre. A drágámnak már nincs sok ideje… mit is mondott, mennyit bír ki…?
- Tizenkét óra – felelte Wade. – Ha annál tovább várunk, kisebb a valószínűsége, hogy az eljárás sikeres lesz, és ha mégis, akkor sem lenne teljes mértékű a felépülés. Pontosan mióta halott a felesége, Mr. Pearce?
- Körülbelül három órája vettük észre, hogy nincs magánál, akkora már szinte kihűlt. Szinte azonnal elküldtük magáért az unokaöcsémet, de egy örökkévalóságig időzött odakinn, és maga sem sietett…
Wade már tiltakozásra nyitotta volna a száját, emlékeztetve Edward Pearce-t a kemény időjárási viszonyokra, amelyekkel neki és a szóban forgó unokaöcsnek meg kellett küzdenie, de végül lenyelte a tiltakozását, és inkább csak ennyit mondott:
- Ez esetben jobb lesz, ha sietünk. Egy percet sem vesztegethetünk.
Az orvos Mr. Pearce – t követve felsietett a lépcsőn, végig egy hosszú folyosón. Végül megérkeztek egy tágas, bézs falú szobába, amelyben egy kandallón és egy széles, baldachinos ágyon kívül csak egy karosszéket helyeztek el.
- Pontosan mi is történt a feleségével? – kérdezte Wade.
- Már egy hete betegeskedett. Eleinte csak meghűlésnek tűnt, de néhány nap után már nem bírt felkelni az ágyból. Akkor hoztuk át ide, a betegszobába. Már két napja alig evett; amikor ma reggel a cseléd felhozta a reggelijét, szemlátomást még aludt. Aztán mikor a sógornőm, Lizzy feljött a tálcáért, látta, hogy hozzá sem nyúlt az ételhez; megpróbálta felébreszteni, de… de akkor már… - Edward hangja elcsuklott a mondat végére. Wade együtt érzően megveregette a férfi vállát.
- Nyugodjon meg, uram. A felesége nemsokára rendbe jön.
- Biztos benne? Előfordult már, hogy nem járt sikerrel ez az… eljárás?
- Ezt a gyógymódot a családom hosszú évszázadok óta gyakorolja már, és eddig minden páciensünk felépült; már amennyiben 12 órán belül történt meg a beavatkozás. Mellékhatások csak akkor fordulhatnak elő, ha a beteg már benne jár a korban. Mennyi idős a felesége?
-  Fél éve volt az esküvőnk; épp aznap volt a huszonharmadik születésnapja – felelte Mr. Pearce, majd könnyekben tört ki. - Olyan fiatal… Istenem, miért kellett ilyen hamar elvenned őt tőlem?
- A halál nem válogat – mondta egykedvűen az orvos; más emberek érzelemkitörései rendszerint kényelmetlenül érintették. Végül kicsit kedvesebben hozzátette:
- Ne aggódjon uram. Ha elvégzem a beavatkozást, a felesége egy – két órán belül visszatér az élők sorába, és egészségesebb lesz, mint valaha.
- Pontosan mi is ez a maga beavatkozása, Wade doktor?
- Feltámadás a neve, ahogy azt sejthette is.
- De hogyan zajlik? Gyógyszert ad be neki? Vagy megműti?
- Ezeknél egyszerűbb. Én magam iszok meg egy gyógyitalt, egészen pontosan ezt itt – beszéd közben Wade előhúzott egy fiolát orvosi táskájából, és meglengette Edward arca előtt. – A szer pár perc alatt bejut a vérembe, átjár, és ezután egy egyszerű mesterséges lélegeztetéssel életet tudok lehelni a feleségébe.
-  És ez működik?
- Biztosíthatom róla. Amennyiben nem hisz nekem, nemsokára csodát fog látni.
Azzal kihúzta a dugót a fiolából, és kiitta belőle az élénk, piros folyadékot. Most is átjárta a különös érzés, ami minden alkalommal, valahányszor az elixírből ivott. Mintha frissen olvadt jeget ivott volna, amely mégis égetett, akár a láva. Édes volt, de mégis maró, sűrű, és mégis híg; és mindennek ellenére kellemes érzést keltett az emberben. Wade visszatette a dugót az üres fiolába, aztán visszapakolta a táskájába, majd lassan leült az ágy mellett álló karosszékbe.
- És most várunk – jelentette ki.
- Pontosan mennyit? – kérdezte türelmetlenül Edward.
- Nem sokat. Öt – tíz percet. Nyugodjon meg, ezekkel a percekkel már nem veszítünk semmit.
Kopogás hangzott a félig behajtott ajtó felől. A két férfi odakapta a fejét, majd a ház ura kitárta az ajtót. Mögötte egy fiatal, húsz év körüli lány jelent meg, akit Wade nem ismert, így gyorsan végigmérte, és megállapította, hogy a hölgy nem cseléd, sem szobalány, legalábbis öltözéke nem erről árulkodott. Csinos lány volt, formás alakkal, szögletes arccal és mélyen ülő, szürke szemekkel. Sötétbarna hajfonatából kiszabadult néhány göndör hajtincs, amelyek szabadon röpködtek arca mellett.
- Maga nyilván Wade doktor – mondta a lány az orvos elé lépve. – Sokat hallottunk már magáról és a családja legendás gyógymódjáról, és csak remélni tudom, hogy a nővérem esetében sem vall kudarcot.
- Biztosíthatom, hogy a nővére nemsokára rendbe jön, Miss…
- Elizabeth – mutatkozott be a hölgy. – A nevem Elizabeth. De szólítson csak Lizzynek, mindenki így hív.
- Miss Lizzy, megnyugodhat, a nővére jó kezekben van. Rövidesen maga is láthatja, hogy minden rendben van.
 Csend telepedett a szobára, feszült csend. Azokban a percekben egy földre ejtett gombostű hangja is fülsiketítőnek hatott volna. Elizabeth és Mr. Pearce Az ágy egyik oldalán álltak; az előbbi a körmeivel babrált, az utóbbi pedig nyugtalanul figyelte a beteget. Wade a táskájában pakolászott, majd az órájára nézett. Eljött az idő; felemelkedett a karosszékből, és teleszívta a tüdejét levegővel, amelyet pár pillanattal később átadott az ágyon fekvő nőnek – lélegzetét ekkor már átjárta az elixír aromája is. Ezután ismét visszaült a székébe, és türelemre intette Elizabeth-t és Edwardot is.
- Már csak másodpercek kérdése… - suttogta, majd alighogy kimondta, az ágyban fekvő alak lassan éledni kezdett.
 Eleinte semmi komoly mozdulatot nem tett, de hosszú mozdulatlansága után már ujjai önkéntelen megrándulása, mellkasa lassú emelkedése és süllyedése is feltűnő volt. Mr. Pearce persze azonnal izgatott lett.
- Működik! – kiáltott fel. – A módszer… hát tényleg működik!
 Elizabeth sógorával együtt lenyűgözve figyelte, ahogy a betegbe lassan visszatér az élet; légzése szabályossá válik, arca színt kap. Wade nyugodtabban szemlélte az eseményeket. Több tucatszor volt már tanúja hasonló jelenetnek, így már – már unottan nézte az újjáéledő nőt, aki pár perc alatt már nem is halottnak, hanem egyszerű, alvó alaknak tűnt a takaró alatt. Mocorgott kicsit, a feje oldalra billent, abba az irányba, ahonnan az orvos figyelte.
- Hozzanak neki vizet és ételt – rendelkezett Wade. – Mindjárt magához tér, és akkor sok energiára lesz szüksége.
- Hát persze. Gyere Lizzy, gyorsan kerítsünk valamit… - azzal Mr. Pearce karon ragadta sógornőjét, és kiviharzott a szobából.
 Wade egyedül maradt a beteggel. Letérdelt az ágy mellé, és figyelni kezdte a nőt. Ahogy jobban megnézte, megállapította, hogy valóban nagyon fiatal; a férje elmondása szerint huszonhárom múlt, de még húsznak is alig nézett ki. Kerek, szép vonású arca volt, hullámos fekete haja, mint a kiömlött tinta borította a fehér párnát és a takarót. Sötét, sűrű szempillái feltűnően hosszúak voltak; most az arcára simultak, és meg-megrebbentek, ahogy a nő ébredezni kezdett.
 Az orvost szinte elbűvölte az alvó szépség, és azon kapta magát, hogy öntudatlanul közelebb hajolt hozzá. A nő szeme ekkor váratlanul felpattant, és tekintete egyenesen Wade arcára esett. Pillantásuk összekapcsolódott, és hirtelen mintha megállt volna körülöttük az idő. A nő barna szeme mintha elnyelte volna Wade-et; az újjáéledt beteg pedig elveszett a férfi ragyogó zöld tekintetében. Keze szinte öntudatlanul felemelkedett és megsimította az orvos arcát. Léptek hallatszottak a folyosón; Elizabeth és Edward jöttek visszafelé. Wade tért először magához a kábulatból; kezével elkapta és a takaróra fektette a nő ujjait, majd felpattant az ágy mellől, épp abban a pillanatban, amikor Mr. Pearce és sógornője visszatértek a betegszobába egy – egy étellel és itallal megrakott tálcával. Amint a férj meglátta, hogy felesége nyitott szemmel, ébren fekszik az ágyban, majdnem elejtette a kezében lévő tálcát; végül Wade remegő kezébe adta, és a beteghez sietett.
- Jane drágám, hát sikerült! Visszatértél hozzám! – lelkendezett. Az ágy mellé térdelt, oda, ahonnan az előbb még Wade figyelte a nőt, és megszorította felesége kezét. – Úgy aggódtunk érted… Azt hittem, örökre elvesztettelek!
 A nő arcát simogatta, megcsókolta kezeit, majd, mikor az felült az ágyban, ő is elhelyezkedett mellette, és átölelte. Wade még mindig nem ocsúdott fel az imént történtekből, és a helyzeten nem javított, hogy a beteg, férje válla fölött átnézve, még most is rajta nyugtatta tekintetét. Az orvos számára hirtelen fojtogatóvá vált a szoba levegője; a kezében lévő tálcát letette a földre, majd kisietett az ajtón. Már az előtérben volt, és a kabátját vette, amikor Elizabeth utolérte.
- Wade doktor, hová siet? – kérdezte értetlenül.
- Csak most jut eszembe… nekem… nekem dolgom van – hebegte zavartan az orvos. – Sietnem kell. A nővére rendben lesz, nyugodjon meg.
  Azzal már kint is volt az ajtón, és sietett hazafelé a hóesésben; menekült a háztól, feltámadt lakójától, és az érzéstől, amit benne ébresztett.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Elolvastam, mert megemlítetted a HIM-et a bevezetésben, és vannak varázsszavak, amikre mindent elolvasok.. :))
    Ígéretes kezdés! Először azt hittem vámpír a doktor, de úgy tűnik nem ilyen egyszerű a válasz. Örülök. Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  2. Szia! Örülök, hogy tetszett, remélem a későbbi részek sem okoznak majd csalódást :)

    VálaszTörlés